Predator: Halálbolygó filmkritika

Bizonyára sokan emlékeznek arra, amikor a 2010-es évek elején a Disney szép lassan elkezdte felvásárolni a konkurens stúdiókat és velük együtt a népszerű, hosszú múltra visszatekintő frencsájzokat. Először a Star Warsra tették rá a kezüket, kapásból be is jelentettek egy új trilógiát: természetesen a rajongók pulzusa egy pillanat alatt az egekig szökött, de azért akadt egy igen jelentős réteg, akik rögtön negatív prekoncepciókat állítottak fel a hírrel kapcsolatban, és enyhén szólva is rosszalló véleményeket fogalmaztak meg a nagy becsben tartott név eladásáról. Azt figyelmen kívül hagyva, hogy a Disney valójában nem csak azokkal a klasszikus gyerekmesékkel egyenlő, amiken mind felnőttünk, hanem tulajdonképpen egy kiterjedt, sokszínű nagyvállalat, amihez már akkor is jó néhány komolyabb, gyökeresen más hangvételű alkotás volt köthető, sokan fénykardozó Mickey egeret, hároméves szintre butított karaktereket, éneklő űrlényeket és csillámporos Halálcsillagot vizionáltak (páran egészen odáig mentek, hogy azt feltételezték, hogy kapásból újraforgatják az eredeti három részt az Alkonyat és a High School Musical stábjával – nem, ez nem vicc), az apokaliptikus jóslatokat nem lehetett féken tartani.

Aztán végül kijött Az ébredő Erő, majd a Zsivány Egyes, és kiderült, felesleges volt aggódni: a készítők hűek maradtak a brand alapjaihoz, hovatovább, kifejezetten komoly módon mímelték az univerzum lényegét (különösen utóbbinál), szóval összességében megkönnyebbülve dőlhettünk hátra, nem kellett félni a cég stratégiájától. Legalábbis egy ideig.

Ezt követően (vagy még előtte, ki tudja már…) a Marvel Studiost olvasztották be magukhoz, és persze itt is tetőfokára hágott a végítélethangulat. A pesszimistább fanok élesítették a vasvillákat, gyújtották a fáklyákat, senki sem akart bediznizett Bosszúállókat, piruettező Thort és rózsákat szagolgató Hulkot, jó páran kardjukba dőltek, teljesen meg voltak róla győződve, hogy ennek annyi, kaput, mostantól kezdve szét lesz gyalázva Stan Lee-nek és társainak az öröksége. Ám bebizonyosodott, hogy közel sem ennyire baljós a helyzet: a fejesek maximális kreatív kontrollt adtak a franchise fölött akkoriban bábáskodó Joss Whedonnak, az elkövetkezendő filmek pedig tartották magukat a lefektetett szabályokhoz, hogy semmi közük ne legyen a Disneyhez. Legalábbis egy ideig.

Mert hiába az ígéretes kezdés, végül az összes megvásárolt brand arra a sorsra jutott, amitől az emberek már látatlanban is a legjobban féltek: az egeres cég előbb-utóbb mindegyiket bediznizte. Ugyanez a folyamat zajlott le az Aliennél is: a vállalat az évek során szinte már monopóliummá nőtte ki magát a szórakoztatóiparban, így többek közt a 20th Century Foxot és vele együtt a Xenomorphokat is megkaparintotta. A tavaly nyáron bemutatott Romulus a hardcore rajongók körében ugyan nem lett egyértelmű siker, de azt nem lehetett ráfogni, hogy ne ragaszkodott volna az univerzum vérgőzös, horrorisztikus és brutális alapköveihez. A hangvétel teljes mértékben Ridley Scott eredeti filmjének a szellemiségét vitte tovább (az, hogy milyen minőségben, most más lapra tartozik), egy pillanatra sem határolódott el attól a kozmikus borzalomtól, amit mind ismerünk. Nem úgy a nemrégiben lefutott Föld című tévésorozat, amelyben a savas vérű, zabolátlan dögök már idomítható ölebekké, egyszerű kiskedvencekké degradálták, amik szintetikus testbe ültetett gyerekek csettintésére ugranak, mint valami elcseszett, felnőtteknek készült Pixar-műben. Igen, ezúttal tényleg az összes veterán rajongó joggal érezhette magát bazira öregnek.

És most ugyanez történik a Fox másik ikonikus szörnyetegével, a Predatorral is. Ugyebár a streamingre száműzött 2022-es Préda a múltbéli settinggel és az őslakos női főhőssel együtt is megőrizte a franchise kegyetlen, nyers brutalitását – ment a gyilkos, folyt a vér rendesen, kedvenc csáprágós rémünk is tette a dolgát, ahogy az tőle elvárható. Ha nem is volt minden téren tökéletes, de legalább hű maradt a sorozat gyökereihez. És igen, jól sejtitek, most következik a kulcsmondat: legalábbis egy ideig. Mivel itt a következő Predator-film, a Halálbolygó, ami (a franchise történetében először) csavar egyet a recepten, és egy Ragadozót tesz meg főszereplőnek. Dek, a fiatal vadász-aspiráns fajtársaihoz képest jóval kisebb és satnyább, ennek köszönhetően saját klánja is kiközösíti, apja, a vezér, leginkább egy rákos daganatként tekint rá, amit minél előbb el kell távolítani, hogy a test életben maradhasson. Egyedül a nagy becsben tartott bátyja bízik benne.

Ennek persze meglesz a böjtje, egyik esemény követi a másikat, majd Dek végül eljut a film alcímében is említett planétára, ahol az odalátogatókat szó szerint minden meg akarja ölni – ám hősünk nem ijed meg, elszántan keresi a lehető legnagyobb, legveszélyesebb prédát,  hogy bizonyítsa rátermettségét. A küldetése közben találkozik egy félbevágott Weyland-Yutani androiddal, Thiával, aki Dekhez hasonlóan szintén defektesnek minősül erre nem utalnak a sztoriban, de felteszem, valószínűleg azért is, mert a “derék” robotnak be nem áll a szája – kicsit megszaladhatott a programozók keze a nyelvi instrukciók beimplantálásakor), tehát a selejtek tartsanak össze címszóval barátságot kötnek és együtt vágják át magukat a halálos kihívásokon.

A szinopszist olvasva ez akár egy Disney-Pixar alkotás is lehetne, és tulajdonképpen nem tévedünk nagyot: az új Predator valóban egy Disney-film. Az apakomplexussal küzdő, személyes tragédiát elszenvedett, kitaszított legkisebb fiú harca az (ön)elfogadásért tipikus Disney-sablon, az, hogy a főhős saját gyengeségét akaraterővel és kitartással kompenzálja nemkülönben – és akkor a fogadott család fontosságának kihangsúlyozásáról, az önmaga által kiválasztott klán témájáról, no meg a kötelező cuki kisállatról (igen, az is van a filmben) még nem is beszéltünk. Emellett természetesen a megértés és az elfogadást hirdető modern hollywoodi korszellem is belejátszik az összképbe, ennek megfelelően (és nem elfelejtve azt a tényt, hogy ezúttal a Ragadozó kezeli a gyeplőt) Deket is minden áron szimpatikussá akarták tenni az írók. Ami voltaképp sikerült is, igaz, ehhez a Yautják lassan 40 éve szövődő történetének szinte az összes markáns sajátosságát be kellett áldozni, a faj kultúrájától kezdve az értékrendjükön át egészen a főhős fizimiskájáig és viselkedéséig bezárólag.

Nyilván nem véletlen, hogy ez a Predator, még ha végeredményben nem is hasonlít jobban egy emberre, mint egy idegenre, arcszerkezetileg és kisebb-nagyobb vonásaiban lényegében elkülönül az eddig látott vadászoktól: kisebb termet, más frizura, más mozgáskultúra, földi következtetések és olyan döntések/cselekedetek, amiket eddig amúgy ki sem néztünk volna a Yautják képviselőiből – sokkal inkább egy emberből. Ami azért poén, mert a Halálbolygóban gyakorlatilag szörnyek, űrlények és androidok karjai, lábai és fejei repülnek szanaszét (ezzel az alkotók az R-besorolást is sikeresen kibekkelték), szóval végeredményben tényleg egy Predator lett a film legemberibb karaktere.

A Weta FX csapata alaposan ki is tett magáért: a maszk- és trükkmestereknek jár a csillagos ötös Dek érzelmeinek aprólékos kidolgozásáért, továbbá a praktikus és a CG-effekteket remekül sikerült összemixelni, az akciójelenetek felépítése és levezénylése pedig kellően dinamikus, profi, szépen álmodták nagyvászonra, pont úgy, ahogy az egy ilyen kalandfilmtől elvárható. Igen, jól olvastátok, és ez itt a lényeg: a Halálbolygó ugyanis egy kőkemény kalandfilm. A klasszikus sci-fi-horroros vonásokat nyomokban sem lehet benne felfedezni, a suspense meg már amúgy is régen elpárolgott a szériából, és bár ennek, meg annak ellenére, hogy a koncepcióból az infantilis humor kigyomlálásával, keményebb hangvétellel és több brutalitással egy sokkal jobb filmet lehetett volna kihozni, a Halálbolygó tulajdonképpen egyáltalán nem rossz. Csupán egyvalamit kell megérteni: ez a film egyáltalán nem a veterán Predator-rajongóknak készült. Nem azoknak, akik a boldog nyolcvanasokban agyonmásolt, alámondásos videókazin találkoztak először az eredeti, Schwarzenegger fémjelezte klasszikussal, nem azoknak, akik a ‘90-es években kisgyerekként a nagyfater VHS-gyűjteményét bőszen kutatva találtak rá a fuckin’ alien maszkulin, tesztoszteronszagtól bűzlő debütálására. 

A Halálbolygó egyértelműen a szélesebb közönséget célozza meg, immáron nem a brutalitás, a keménység és a gore a fontos, hanem az érzékenyebb, univerzálisabb témák, vagy ha úgy tetszik, az eladhatóság – egy olyan Ragadozó, akit minden szívbaj nélkül nyugodtan oda lehet csomagolni cuki ajándékként a Happy Meal menü mellé. És nem mintha magam ellen akarnék beszélni, de valahol, ha nincs is rendben ez az egész, bizonyos szemszögből nézve totál érthető: változnak az idők, változnak az igények, a legfiatalabb ősfanok is már túl vannak a 30-on, a stúdió meg komoly pénzt vár a Predator névtől. Ilyen ez a játék. Szóval a végkövetkeztetés: aki igazi Ragadozó-élményt akar, az még mindig 1987-ben, a közép-amerikai dzsungelben vagy az 1997-es Los Angelesben keresse azt. Aki pedig mégis tenni szeretne egy próbát a Halálbolygóval, az előtte gyorsan nyelje le a kötelező békát – már ha még van gusztusa hozzá, miután az elmúlt esztendők másról sem szóltak, mint a békanyelésről, amikor kijött egy régi, nagy multú franchise egy-egy új, modern darabja. 

Gamekapocs értékelés: 6.5

Eredeti cím: Predator: Badlands
Rendező: Dan Trachtenberg
Forgatókönyvíró: Patrick Aison
Történet: Patrick Aison, Dan Trachtenberg
Producer: John Davis, Brent O'Connor, Marc Toberoff, Dan Trachtenberg, Ben Rosenblatt
Szereplők: Elle Fanning, Dimitrius Schuster-Koloamatangi, Reuben de Jong, Mike Homik
Operatőr: Jeff Cutter
Vágó: Stefan Grube, David Trachtenberg
Zene: Sarah Schachner, Benjamin Wallfisch
Gyártó: Lawrence Gordon Productions, Davis Entertainment, Toberoff Entertainment
Forgalmazó: 20th Century Studios
Játékidő: 107 perc
Eredeti premier: 2025. november 7.
Hazai premier: 2025. november 6.