Project Motor Racing teszt

Az előzetes információk alapján ugyanakkor a szimulátorrajongóknak bőven lett volna okuk a bizakodásra, hiszen a marketinges anyagok egy minden korábbinál szebb, jobb és élethűbb játék képét festették le a lelki szemeik előtt, ami ráadásul a számítógépes közönségen túl a konzolos tábort is szerette volna kielégíteni, méghozzá teljes körű crossplay támogatás mellett. Mindehhez pedig sikerült megnyerni azt a Straight4 Studiost, akik a korábbi Need for Speed: Shift és Project CARS játékokat jegyző Slightly Mad Studiosból váltak ki, miután az Electronic Arts felvásárolta a csapatot és más projektek felé terelte volna őket. Mondjuk a Project CARS 3, illetve a Fast & Furious: Crossroads bukását látva ez annyira talán nem is csoda, azonban az alapító Ian Bell nem akart parkolópályára kerülni, szóval fogta magát és pár hozzá közelálló fejlesztővel együtt bekopogtattak a GIANTS Software farmokkal körülölelt főhadiszállására, ahol aztán tárt karokkal fogadták a bagázst.

Minden adott volt tehát ahhoz, hogy megszülethessen a szimulátorműfaj új királya: egy mellőzött, de bizonyítani igyekvő fejlesztőcsapat, végtelen pénz és paripa, na meg persze egy olyan motor, ami bár nem valami mutatós, cserébe viszont kiválóan tudja szimulálni a folyamatosan változó körülmények okozta talajmenti hatásokat. Ezutóbbi funkció lett végül az előzetes reklámhadjárat zászlóshajója, ami abból a szempontból egyáltalán nem probléma, hogy a True2Track névre keresztelt rendszer talán az egyetlen olyan elem, amit sikerült megvalósítani a trailerek által sulykolt hangzatos ígéretek közül. Legyen szó ugyanis akármelyik lézerszkennelt pályáról és autóról, szinte sosem lesz két ugyanolyan körünk, hiszen a megannyi változó elem állandó jelleggel szól majd bele a vezetési modellbe. A hőmérséklet, az időjárás (mondjuk egy radar azért igencsak hiányzik), a gumizódás, az abroncsok állapota, az üzemanyagmennyiség, vagy épp a balesetek okozta sérülések mind-mind befolyásolják a választott kocsink viselkedését, emiatt aztán egy pillanatra sem lankadhat a figyelmünk, hiszen elég egy apró hiba és máris a kavicságy kellős közepén találhatjuk magunkat.

Elképesztően élvezetes, ahogyan, akárcsak a valóságban, folyamatosan a határon autózva kell újra és újra megküzdenünk a pályák és a rajtuk lévő körülmények nyújtotta kihívásokkal, ugyanakkor ennek az élménynek az elérése korántsem lesz egyszerű feladat, mivel a rajtprocedúra előtt még temérdek munkaórát kell beleölnünk a számunkra leginkább kézreálló beállítások megtalálásába. Legyen szó ugyanis akár kontrollerről, akár egy jobb fajta kormányról, az alapból rendelkezésünkre álló csúszkakiosztás szinte teljességgel használhatatlan (FFB guide a hivatalos honlapon), szóval nincs mit tenni, irány a mindenféle logikát nélkülöző és borzalmas dizájnnal rendelkező menürendszer (amin a félrefordításokkal teli magyarítás sem tud segíteni érdemben), ahol aztán rengeteg szenvedés és próbálkozás árán remélhetőleg sikerül megalkotnunk a tökéletes kompozíciót. Már csak az a kérdés, hogy ez a szenvedés végül megéri a belefeccölt időt? Hát sajnos nagyon nem!

Ennek pedig legfőbb oka a mesterséges intelligencia, vagyis jobban mondva, annak teljes hiánya, merthogy hiába élvezzük mi a körözgetést a különböző érákat felölelő 70 kocsi valamelyikének volánja mögött, ha a gépi ellenfelek folyamatosan azon dolgoznak, hogy tönkre tegyék a játékélményünket. Ész nélkül, sínen közlekedve borzolják a kedélyeinket, ráadásul bármikor képesek tömegkarambolt okozni, sőt, az sem ritka, hogy mindenféle indok nélkül fejre állnak az ideális ív kellős közepén. A legszebb az egészben, hogy hiába állítunk a nehézségi szintjükön, ezzel jóformán csak a köridejüket módosítjuk, mert alacsony és magas beállítás mellett is képesek olyan bődületes marhaságokat produkálni, amiknek hála a túlságosan is szigorú büntetésekkel kiegészülve pillanatok alatt tönkre tehetik az aktuális versenyünket. Emiatt aztán a karriermód is élvezhetetlen, bár ebben az a tény is erősen közrejátszik, miszerint a benne rejlő lehetőségeink tárháza fájóan kevés. Konkrétan létrehozunk egy versenyzőt, kapunk némi pénzt, aztán nevezünk különféle futamokra, majd az ott szerzett bevételeinket újabb kocsikra költjük, hogy megnyissuk a további bajnokságokat.

Unalmasan hangzik? Az is, főleg, miután rájövünk, hogy menedzselés címszó alatt annyi lesz a teendőnk, hogy két jelenésünk között kijavítsuk a versenyek folyamán szerzett sérüléseinket és befizessük a nevezési díjat. Üres és ingerszegény pénzfarm az egész, ráadásul értelme sincs igazán, mivel a menüből alapból elérhető az összes kocsi és pálya, azaz, érdemi jutalmat sem kapunk a szenvedéseinkért. Miután ezt realizáltam, rögtön át is nyergeltem a többjátékos opcióra, ahol rangsorolt és egyénileg létrehozott futamokon mérettethetünk meg másokkal szemben, legalábbis papíron, merthogy a játék megjelenése után napokkal (!) sem működnek a szerverek. Nagyjából már az is ritkaságszámba megy, hogyha egyáltalán beenged minket a rendszer, de sajnos akkor se lesz jobb a helyzet, ha ez megtörténik, mert hiába csatlakozunk be, vagy hozunk létre saját versenyeket, rendszerint a startig hátralévő idő lejárta után sem kerülünk rajtvonalhoz. Végtelenített töltőképernyők garmadája igyekszik tehát elvenni a kedvünket a folytatástól, méghozzá sikerrel és akkor a pocsék megvalósításról még nem is beszéltem.  

A legfájóbb az egészben, hogy az előzetesekben mutogatott látvány köszönőviszonyban sincs azzal, amit végül kaptunk és bár a Farming Simulator ismerőjeként olyan nagy elvárásaim nem voltak ezen a téren, a végeredmény még így is mellbevágott. Kihalt és elnagyolt környezet (leszámítva a füvet, ami kellően részletesen lett megalkotva, mondjuk a Farming Simulator motorja amúgy is kötelez), ronda fény-árnyék effektek, alacsony látóhatár, távoli pixeleződés, ronda karaktermodellek és bár az autók megvalósítása aránylag elfogadható, különösen, ami a belsőjüket illeti, a borzalmas törésmodell és az ütközéseket kísérő fülbántó hangeffekt még ezt is hazavágja. Először el sem akartam hinni, hogy maximális grafikai beállítások mellett játszom, de aztán a menübe betérve rögtön arcomra fagyott a kínomban magamra erőltetett mosoly. Az pedig, hogy mindezek ellenére akármikor képes bezuhanni a képkockaszám (konzolokon még rosszabb a helyzet), az egyenesen röhejes. Mondjuk kinevetni való pillanatokból amúgy is akad szép számmal, nekem a kedvenceim a kocsitetőn áteső, irgalmatlan ronda esőeffekt, a boxban hirtelen felszívódó szerelőcsapat (akiket még meganimálni sem voltak képesek), illetve a visszapillantó tükrök voltak, amiknek elnagyolt képe csak a legritkább esetekben egyezik meg a valósággal, ezáltal nyitva egy alternatív dimenziókaput.

Ez tehát a Project Motor Racing, egy jobb sorsra érdemes ígéret, amit nemhogy beváltani nem sikerült, de még azt megközelíteni sem. Szerintem mindenki jobban járt volna, hogyha kezdés gyanánt inkább korai hozzáférésben jelenik meg, mert komolyan mondom, végig olyan érzésem volt, hogy nem az 1.0-ás verzióval, hanem sokkal inkább a 0.1-es változattal körözgetek. Az pedig, hogy a megtévesztő előzetesek, valamint a kritikán aluli rajt után még van pofájuk DLC-kkel házalni (az 50 eurós Year 1 Season Pass a kedvencem, ami „csupán” 10 euróval kevesebb, mint maga a teljes játék), az egész egyszerűen megbocsáthatatlan. Senkinek sem ajánlom, hogy beruházzon erre a borzalomra, mert hiába a jópofa True2Track rendszer és a modtámogatás, ezeken kívül minden más majdhogynem értékelhetetlen. Talán majd pár év múlva, ha kap jó pár frissítést és lement az ára érdemes lehet ránézni a műfaj rajongóinak, addig azonban ajánlott nagy ívben elkerülni, mert semmit sem ad, cserébe viszont a szabadidőnk és pénzünk mellett még az életkedvünket is elveszi.

A Project Motor Racing november 25-én jelent meg PlayStationre, Xboxra és PC-re. Mi utóbbin szenvedtünk a társaságában.